2.) Fájdalom…

Mivel senkit nem szeretnék kellemetlen helyzetbe hozni, így a kórház nevét sem említeném meg, ahol először kezeltek. Elégedjünk meg annyival, hogy szép, tiszta szobába kerültem, ami csak két személyes volt.

  Itt nagyon az első 5 napban semmi említésre méltó nem történt. A szokásos akut hasnyálmirigy gyulladással kezeltek és se ennem, se innom nem lehetett egész csütörtökig. Sajnos hiába kérdeztem mi lehet az oka, ennek a dolognak senki nem tudott választ adni rá, hiszen az első pár ok ki volt lőve: alkohol miatt nem lehet, mert nem iszom, epekövet nem találtak egy vizsgálat során sem. És itt megállt a tudomány…Választ továbbra sem kaptam.Egy ERCP vizsgálattal fenyegetőztek, mondván, hogy nem tudják mi az oka és ott bent többet látnának, ha ledughatnák a csövet. Minden reggel vérvétel és az eredmények kielemzése volt a napi program. Ami láthatóan jól alakult, mert az értékeim napról-napra lentebb mentek.

  Csütörtökön végre 3 nap koplalás után megengedték, hogy egyek kekszet. Mennyei volt minden falat, amit lenyeltem. De sajnos a dolgok rosszabbak lettek. Keksz evést követő vérvételem megint a csúcsra szökött. Innen már nem volt pénteken visszaút, irány az ERCP vizsgálat.

   Hát ez volt az a vizsgálat amikor enyhe ideg összeroppanást kaptam.Szerintem… De nagyon reménykedem benne, hogy nem az volt, csak egy kiborulás.

  Ez a következőképp zajlott:

  Levittek a vizsgálóba, ahol egy kedves asszisztens hölgy fogadott. Megpróbált elmagyarázni mindent és aláíratott velem egy jó pár papírt, amit végig sem olvastam, annyira féltem, hogy csak vakon írtam alá.Kaptam egy nyugtatót és felfektetett a vizsgáló asztalra, ahol megkaptam a “bódító állapotú” érzéstelenítőt, hogy mire megérkezik a dr. “Úr” én már kellőképp ellazult és nyugodt legyek.

   Mondta, hogy csukjam be a szemem és próbáljak meg aludni. Próbálkoztam vele és éreztem, hogy szárnyalok. Mikor kinyitottam a szemem láttam a csempéket a falon, amelyek önálló életre keltek és körbe-körbe vonultak végig egymás után. Nagyon bulis volt a jelenet. Ez eltartott egy 20 percig, miközben éreztem, hogy szép lassan, de biztosan kimegy belőlem minden érzéstelenítő, amit kaptam. A dr. Úr még mindig nem volt sehol. A kedves asszisztens hölgy már telefonált neki, de ő még mindig nem jött. Eltelt 20 perc. Bennem akkor már se nyugtató, se bódító, se érzéstelenítő nem volt. Végre megérkezett, a dr. Úr. Szóltam, hogy sajnos már teljesen magamnál vagyok és mindent érzek, látok, hallok és szörnyen pánikolok, de nem érdekelte őket.

    Ledugták a két csövet a torkomon, miközben azt éreztem, hogy megfulladok.Hallottam, hogy szól az asszisztens a dr.-nak, hogy ” ne ilyen durván”. De nem érdekelte. Nyöszörögtem és fuldokoltam. Minden kontrasztanyag, amit belém engedtek sugárba jött vissza. Próbáltam magam kontrollálni, hogy ne ragadjam meg a csövet és húzzam ki a számból, hogy ne okozzak még nagyobb bajt. Éreztem, ahogy a beleimbe tekerednek a csövek, melyek iszonyú fájdalmakat okoztak belül, mintha csak a belső szerveimet karcolnák végig. Olyan volt az érzés, mintha egy horror filmbe kerültem volna, ahol egy “Alien” kiakar törni a hasfalamon keresztül.Teljesen bepánikoltam és azt érzetem, hogy meg fogok halni. Folyt a könny a szememből, de senkit nem érdekelt. Megpróbáltam a családomra gondolni, az ő arcukat látni magam előtt, hogy miattuk ki kell bírni bármilyen szörnyű is…

   Hallottam, ahogy összesúg a dr.  és az asszisztens a fejem fölött. Kérdezte a dr. tőle, a lehető legnyersebb hangján,hogy van e gyerekem és, hogy kicsi e még? A válaszból sajnos csak annyit  hallottam,hogy: -igen. De ezek után már csak a legrosszabbra tudtam gondolni. Biztos találtak valamit és talán olyat, amibe bele is hallhatok. Másra nem is tudtam gondolni. Valószínű ezért kérdezte van e kis gyerek, mert nem fogok túl sokáig élni.

  Aztán jött a legszebb mondat, amit úgy éreztem nekem szánnak: ” Minek kell ennyit zabálni!”  -mondta a dr. Úr.

  Az agyam teljesen leblokkolt. Zabálni? Én? Mikor még 50 kg-ot sem érem le? Hirtelen nem értettem a dolgot. Mi történik velem? Mi lehet a baj? És miért viselkednek így velem?

  Aztán  vége lett a rémálomnak. Kihúzták a csövet, de kaptam helyette egy másikat… Felsegített  az ágyról az asszisztens, mert a dr. addigra már nem volt sehol. Közölte, hogy kaptam egy gyomorszondát. Azt sem tudtam mi az, azt sem, hogy miért van erre szükség. Az egyetlen két dolog, amit meg tudtam kérdezni az az, hogy van e valami daganatos, rákos elváltozásom odabent és, hogy a dr. Úr miért mondta, hogy zabálok? Megnyugtatott a hölgy , hogy nincs semmi baj és minden rendben és, hogy nem rólam beszélt a kedves dr., hanem egy másik betegről, mert ő mindig az előző beteget szidja, akit bent vizsgált…. Még szerencse, hogy tolószékkel vittek vissza a szobámba, mert nem tértem magamhoz. Sajnos a 20 perces ERCP vizsgálatból 45 perc lett. És ebből 25 perc volt az, amit érzéstelenítő nélkül kellett megélnem…Nekem mégis egy örökké valóságnak tűnt.

  Miután megérkeztem a szobámba, ahol már nem voltam egyedül teljesen összeomlottam. Zokogtam és arcom a párnába temetve üvöltöttem. Egy nagyon öreg néni feküdt mellettem, aki szegény el sem tudta képzelni mi a bajom. Bocsánatot kértem tőle, hogy ne haragudjon, de ez most muszáj, hogy kijöjjön, utána könnyebb lesz nekem is. Így csak sírtam és sírtam majd 20 percen keresztül míg végül össze nem szedtem magam és ki nem mentem az orvosi szobába, hogy a kezelőorvosnőmtől megkérdezzem, hogy most akkor mi is van?

   Ott ült az asztalnál a “kedves kezelő orvosnőm”. Oda mentem hozzá és megkérdeztem, hogy találtak  e valami eltérést az ERCP vizsgálaton és, hogy miért kaptam ezt a gyomorszondát? De addigra már megint fojtogatott a sírás és alig bírtam elmondani a kérdéseim neki.

 Úgy nézett rám, mintha valami oltári nagy butaságot tettem volna fel és felvonta szemöldökét.

  “- Hogy hogy minek? Azért kapta, hogy tápláljuk. Valamin keresztül etetni kell. Nem?  De nem találtunk semmit. Bemetszéseket ejtettünk a vezetékbe.”-ennyi volt a válasz és ezzel itt le is zárta.

   Sírva mentem ki a szobából és újra rám tört a remegés.  Végre megérkezett a párom akinek még vagy két órán keresztül sírtam. Addig egy ápoló hölgy  jött be, aki látva, hogy milyen állapotban vagyok megkérdezte, hogy kérek e egy nyugtatót. Persze visszautasítottam, mert inkább magamtól szerettem volna abbahagyni ezt a sírást és megnyugtatni magam, minthogy akkor kezdjek rászokni a nyugtatókra.

   A párom kiment a dr. nővel beszélni, de ő sem tudott meg többet. Mindent rendben találtak, de még meg kell ismételni az ERCP-t, mert nem jutottak be az epevezetékbe. Bemetszésekről beszélt neki is és elfolyást segítő vágásokról, amit nem tudott megindokolni, hogy miért is volt rá szükség. Közölte, hogy péntek van és a Dr Úr , aki csinálta az ERCP-t hazament és majd hétfőn többet tud mondani, mert nem ő csinálta így nem is tudja mi történt oda bent.

    Hát könyörgöm, akkor mit csináltak majd fél óra alatt? Teljesen kiakadtam megint. Úgy éreztem, hogy ez nem is velem történik és csak egy rossz álom….

    Szombat volt… Hozták a gyomorszondába való táplálékot, hogy valami tápanyagot juttassanak a szervezetembe. Sajnos ez sehogy nem jött össze. A szondán keresztül nem folyt a táplálék. Hígították teával, de 12 óra leforgása alatt is csak a fele csöpögött le.  Bár már reggel látták, hogy itt valami nem stimmel, de azért közölték velem, hogy hétvégére való tekintettel senki nem fog most bejönni, aki ezt a szondát megtudná igazítani. Bár még meg sem fordult a fejembe, hogy én bárkit is beakarok hívni ezért.Biztos gondolták megelőzik, ha esetleg ilyenre gondolnék.

   Másnap vasárnap volt. Bejött a párom és éreztem, hogy ezt már nem bírom itt tovább. Kétségbeestem a gyerekek miatt, mert nem lehetek velük, a munkahely miatt, ahová nem tudok bejárni. De legjobban a tudatlanság miatt, amiért nem kapok egy kis magyarázatot az orvosoktól sem. Úgy döntöttem hazamegyek….

   Hiába kért a párom, hogy maradjak és várjak hétfőig. Hajthatatlan voltam.

   Ennek  a napnak már csak az volt a csúcspontja, amikor az ügyeletes Dr. Nő bejött és látva, hogy nem csöpögött az nap sem a tápszer megkérdezte, hogy egyáltalán az minek van, amikor infúzión keresztül is megkaphatom a szükséges tápanyagokat. Ő nagyon aranyos és kedves volt. Miután elmondtam neki, hogy saját felelősségre haza szeretnék menni, kihúzatta a szondát, amit szerinte nem jól raktak be és megtört.Bár nem értette, hogy ezt minek kellett és miért erőltették bele az anyagot, ha úgy sem működött rendeltetésszerűen. De ő volt talán az egyetlen, aki ott létem alatt többet mondott és megértette a helyzetet.

   Összepakoltam a táskámat felöltöztem és kiléptünk a kórház ajtaján. Úgy éreztem, mint aki  börtönből szabadul. Tudtam sajnos, hogy még nincs vége, de abban az egyben biztos voltam, hogy bárhová szívesen megyek csak ennek a kórháznak az osztályára ne kerüljek többet.