Másnap hétfő reggel nagyon megijedtem, hogy mi lesz így velem, hogy saját felelősségre hazamentem. Mi lesz, ha nagyobb bajt csináltam, mint eddig és mi lesz, ha nem fogadnak máshol? Annyira bepánikoltam, hogy reggel mikor visszamentem megkérdeztem a kezelő orvosnőmet, hogy visszajöhetek e, de nem engedte. Közölte, hogy már készíti a zárójelentésemet és nincs hely az osztályon. Ez tudom, hogy nagy hazugság volt, mert péntek éjszaka, mikor megcsinálták az Ercp-t átraktak egy teljesen üres szobába, ahol senki nem volt, mert a nénike, akivel egy szobában voltam haldoklott és csak egy paravánt húztak kettőnk közé. Aztán éjszaka kettőkor szóltak, hogy menjek át abba az üres szobába. Sok üres szoba volt, üres ágyakkal azon a hétvégén. Így tehát a megaláztatástól, amit éreztem inkább nem mertem erőszakoskodni vele, hogy maradhassak. Tisztába voltam vele, hogy az én hibám, hogy eljöttem, de rettegve az újabb Ercp-től, amit hétfőre ígértek nem mertem maradni.
Anyukámnak sikerült egy ismerős által, hogy egy másik kórház belgyógyászatára kerüljek.Ez az osztály nem volt olyan szép és tiszta és még csak nem is a gasztroenterológiai osztályra kerültem, hanem a belgyógyászatira. Nem számított, csak az, hogy ne legyen még egy ilyen embertelen beavatkozásom. És az, hogy kiderüljön mi okozza a hasnyálmirigy gyulladást.
Két éjszakát és 5 napot töltöttem csak ott a Semmelweis napok miatt, mert a kedves Dr. úr megengedte, hogy hazamenjek. Az értékeim szép lassan csökkenni kezdtek.Így 10 nap után végre ehettem is 3 db kekszet. Azt hiszem akkor kezdtem értékelni, hogy mit jelent egy ember számára a táplálék és, hogy milyen is az, mikor valaki éhezik.
Az új kórház doktorai nem kezeltek súlyos esetként, nem fenyegetőztek szörnyű vizsgálatokkal. Mindazonáltal meg kellett keresni a másik kórházban belém helyezett csövet, amit a zárójelentésembe írtak. Hisz 3 hónapig lehet egy ilyen csővel élni odabent, hogy ne okozzon súlyosabb károkat.Állítólag a hasnyálmirigy vezetékbe helyeztek egy 5 cm hosszú és 5 fr átmérőjű stentet.
Miután hazaengedtek alacsonyabb értékekkel az orvosok a júliusi hónapok szinte csak vizsgálatokkal teltek. 2 rtg, 3 ultrahang, egy hasi átvilágítás, vérvételek sokasága. De a stentet sehol nem találták meg. Hiába keresték nyoma veszett…. Talán nem is volt ott soha. Az amiláz, lipáz értékeim továbbra is hol fel, hol lentebb esett. Minden héten kétszer jártam a laborba vérvételen. Nagyon féltem és aggódtam, hogy ismét kórházba kerülök oda, ahol először voltam. Azt hiszem ettől féltem leginkább. Megpróbáltam mindent megtenni annak érdekében, hogy egy olyan orvost találjak, akire rámerem bízni magam. És nincs messze a lakóhelyemtől.Sikerült is.
Édesanyám kért egy időpontot egy nagyon kedves és megértő gasztroenterológus orvoshoz. Nem szoktam magán dokikhoz járni, de a lakcím bejelentésem és a törvények alapján csak a saját kerületében lévőket tudja az osztályra felvenni. Így ezt a megoldást választottam, hogy bejussak hozzá. Átnézete az összes leleteimet és bár tudta, hogy mi történt az Ercp során mégis arra jutott, hogy biztos, ami biztos nézzük meg ezt a dolgot egy újabb csővel, hogy biztosan lássa, hogy nincs ott semmi. Nehogy később baj legyen. Hisz egy ilyen cső könnyen okozhat elzáródást is. Egy újabb ultrahang következett, de ez alaposabb és megbízhatóbb volt, mint, amit eddig csináltak. Stentre utaló jeleket itt már találtak, de még ez sem volt biztos. Nem lehetett tudni, hogy amit az ultrahang mutat az a stent vagy csak a csővel felkarcolt hegesedés, amit az első kórházba csináltak. Mert bizony ám ott volt valami, de nem a hasnyálmirigy vezetékbe, hanem az epe vezetékbe. Kitűztünk egy időpontot októberre, hogy akkor elvégezzük a műtétet, ami miatt nagyon izgultam, de a sors közbe szólt….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: