4.) Mi mindent teszünk meg…

  Miután hazaengedtek a kórházból próbáltam betartani a diéta szabályait. Párom kókuszzsírral főzött és gondosan oda figyelt, hogy az előírásoknak megfelelően táplálkozzak: zsírszegény és egészséges ételeket. Próbáltam ennek a dolognak én is eleget tenni, de egy idő után már nem bírtam tovább ezeket az étkezési szabályokat. Hiába tettem meg mindent. A heti két vérvételem nem mutatott jobb eredményt. Néha igencsak megugrott, nem változott semmit.

  Egy hónapot voltam távol a munkahelyemtől. Még soványabbra fogytam, mint életembe bármikor. 46 kg. Szinte csak csont és bőr voltam. Gyűlöltem tükörbe nézni. Folyamatosan aggódtam, hogy ismét visszakerülök a kórházba. A munkahelyemen folyamatosan éreztem a szorító gyomorszáj fájdalmat, pedig volt, hogy egész nap csak pirítóst ettem. Aztán olyan dologra szántam el magam, amelyre nem szoktam…

  Sok mindenben hiszek:Istenben, ufókban, természet fölötti erőkben, agykontrollban és még sorolhatnám, de biztos túl hosszú lenne. Azt tudni kell, hogy ez már csak a végső elkeseredésembe lévő döntés volt, hogy ebbe a dologba belevágok. Hiába hiszek sok mindenbe, valahol mégis mélyen egy megmagyarázhatatlan erő meggátol, hogy ezekbe a dolgokba mélyebben belevessem magam. Most kivételt tettem.

  Egy volt osztálytársamhoz fordultam segítségért, aki egy kedves hölgyhöz irányított. Hogy pontosan mivel foglalkozik ez a hölgy és hogy nevezzük ezt a dolgot arra csak egy szót tudnék használni: gyógyító. Hát belevágtam. Kicsit az agykontrollhoz hasonlítanám a kezeléseket, amit csináltunk. De sajnos nem éreztem, hogy jobb lenne. Csak ürességet és gyengeséget. Nem lettem jobban. Közbe magamat is okoltam, mert tudtam, hogy nem hiszek benne. Pedig semmi rossz élmény nem volt. De hiába.

  Augusztusba közölték, hogy bezár az üzletünk ahol dolgozunk. Ez nem is ért váratlanul. Még ideges sem voltam miatta. Hogy ne hagyjuk el magunk annyira a kolléganőimmel egy egész napos sütögetős, bogrács partit szerveztünk. Ott telt be nálam a pohár… Szó szerint… Meguntam a diétát, meguntam, hogy míg mások ehetnek bármit és csak úgy vagyok: akaratgyengén. A többiek pálinkáztak , söröztek, ettek-ittak. Én is ezt tettem… Nem érdekelt, hogy kórházba kerülhetek, hogy szalonnát és zsírosat eszem, hogy sorra jönnek a kis pohár pálinkák és hogy felelőtlen vagyok magammal szemben. Mert igen az voltam. Nem vigyáztam az egészségemre. Nem tartottam be a szabályokat, amiket az orvosok, gasztroenterológusok, diabetikusok, barátok és családtagok kérnek. Mert csak egyszerűen az nap jól akartam érezni magam. Olyan lenni, mint régen, mikor egy évbe egyszer ezt a dolgot megejtjük. És azt követő napok sem érdekeltek. Ettem, amit megkívántam.

  Hihetetlen, de nem lett semmi bajom. Nem kerültem kórházba és a buli után lévő laborjaim is alacsonyabb értékeket mutattak, mint addig. Talán a legnagyobb öröm az volt az egészben, hogy szeptemberben kiderült, hogy babát várok. Mérhetetlenül boldog voltam és madarat lehetett volna fogatni velem. Konzultáltunk a kedves doktor úrral, hogy az Ercp-t kicsit későbbre kell halasztani, mert nagy a boldogság és a rtg sugarak nem tesznek jót a magzatnak. Megbeszéltük, hogy ha esetleg a terhesség során bármi komplikáció fellép, ami az életemet veszélyeztetné( ha a stent elzárna bármit) akkor csinálunk gyorsan egy életmentő beavatkozást. Sem a beavatkozásra, sem pedig az örömre nem jutott idő…