Eljött a karácsony és bár visszafogottan, de ettem mindent. A két nagy gyerkőccel sütögettünk, míg a pici aludt. A párom készítette a karácsonyi menüsort. Minden tökéletes és csodálatosnak tűnt.
De az a gondolat…. Az a bizony gondolat, ami képes úgy beférkőzni az ember agyába felemésztve önmagunk, hogy észre sem vesszük, hogy már valóságnak érezzük. Hát belém férkőzött. De leginkább a gyomorszámba.
Karácsony előtt 1 héttel, ahogy apadtak rólam a kilók ( bár ettem mindent) a gyomorszámnál kezdtem megint érezni azt a “bizonyos fájdalmat”, amit immár meg tudok különböztetni bármitől. Próbáltam nem oda figyelni rá. És voltak napok, mikor a sok dolog mellett észre sem vettem, hogy érzem.
Híradót néztem egyik este (bár azt hiszem ezt a tevékenységet mellőznöm kéne.) Egy pici babáról volt szó, aki sajnos agyhártyagyulladást kapott és nem tudták megmenteni. Mint minden ilyen esetben mióta anya lettem és tragikus dolgok történnek gyerekekkel, csak ültem a kanapén és zokogtam. Féltem, aggódtam és éreztem, ahogy a gyomorszám még jobban beszűkül és iszonyatosan elkezd fájni.
Mert igen….Egy stresszes nő lettem. Nem tagadom. De csak azóta mióta anya és feleség lettem. Mióta láttam sztrókot kapni a párom és azt hittem , hogy elveszítem. Mióta kiderült, hogy középső kisfiam combcsontját eltörték szülés közben és nem vették észre. Mióta elveszítettem egy kis életet. Igen az emberrel sok minden történik és tudom, hogy fel kellene dolgozni és elengedni a dolgokat, de valahogy azt a folyamatos aggódást nem tudom mellőzni, amit irántuk érzek. Vannak napok, mikor megkönnyebbülök és nem rágódok ezeken a dolgokon, de ilyenek is előfordulnak, mint akkor este.
Akkor is azt éreztem a hírek nézése közben és mérhetetlenül féltettem a picit. A gyomorszám onnantól kezdve rendületlenül fájt. Hiába koplaltam és háztartási kekszet eszegettem, (mint a kórházba) úgy éreztem még rosszabb lett tőle.
Elérkezett szilveszter és a kicsiket a nagyszülőkkel hagyva bulizni indultunk egyet a párom húga által szervezett partiban, hogy kellőképp megünnepeljük a 2017-es év kezdetét. Nem akartam alkoholt fogyasztani a pici miatt, de mivel csak reggel fogom őt látni és hagytam otthon neki behűtött tejcsit így gondoltam az éjféli pezsgő nem árt. Nem is volt semmi probléma belőle. A gyomrocskám ugyanúgy fájt, mint addig.
Január 2.-a volt és továbbra sem szűnt a fájdalom. Egyre csak erősödött. Az ágyban próbáltam koncentrálni, hogy érzem e a szorító görcs mellett a háti és az övszerű fájdalmat, amit a hasnyálmirigy gyulladás okoz. Persze megállapítottam, hogy igen. Van ez is, meg az is és biztos voltam benne, hogy megint gyulladásom van. Egy számomra idegen dologra szántam el magam az öngyógyításra, amit még a “gyógyítóval” csináltunk. Behunytam a szemem és elképzeltem belülről a hasnyálmirigyem, amibe sétálok és kezemmel végigérintem. Ahol megsimítom az vörösről fehérré változik. Állítólag az enyém azért volt vörös a kezelések során, mert sok bennem a tűz. De nem éreztem jobban magam ettől sem. Szerintem csak azért, mert hiányzik, hogy magamba higgyek.
Aztán rám tört a pánik, hogy be kell majd mennem, hogy megint bekerülök abba a kórházba, ahová soha sem szeretnék visszamenni. Sírtam egész nap amiatt, hogy ha elvisz a mentő akkor mondhatom e nekik, hogy ne oda vigyenek. Hisz még lakcímet is kértem egy másik kerületeset, hogy inkább oda tartozzak. Már szinte nem is a fájdalommal foglalkoztam. Lelki szemeimmel elképzeltem, hogy hogyan könyörgök a kórházakba, hogy valaki el lásson csak ne keljen oda vissza menni. Így belegondolva, hogy miként érzek “rémálmaim kórházáról” egy pszichológus biztos nem ártana.
Január 5-e volt az a nap, hogy nem bírtam tovább a fájdalmat, kétségbeesést és tudatlanságot, hogy biztos e a diagnózisom? Bementem abba a kórházba, ahol a “Kedves dr úr” dolgozik, akivel februárban lesz találkozóm és megbeszéljük hogyan tovább.
Reggel 9 volt és a sürgősségire mentem. Remegve adtam át a papírjaim, hogy vajon elveszik e és ellátnak e ott. Elvették… És én mérhetetlenül boldog voltam, hogy a nevem bekerült a rendszerbe, hogy van a “Kedves” dr úrtól ambuláns lapom, amit ha kell bemutatok és ha baj van akkor látják, hogy az ő betege vagyok és felvesznek a gasztroenterológiai osztályra. Kicsit fellélegeztem.
Nyugtalanságom egyetlen oka a párom volt, aki ott ült mellettem. Imádom, szeretem és mindig ott van, ha szükség van rá. Olykor még akkor is, amikor nincs. Most sem volt. Jobban örültem volna, ha hazamegy és otthon van, ha pihen, ha ezt az egy szabadnapját, ami adatott neki azt arra szentelné, hogy kikapcsolódjon, vagy csak egyszerűen ne azzal töltse, hogy órákig ott várakozik velem. Hosszas rábeszélés után haza ment. Nem azért küldtem el, mert nem örülök, hogy ott van mellettem, hanem azért, mert mikor ilyen dolgok történnek ( mindig minden esetben) úgy érzem, hogy ezt egyedül kell csinálnom. Ha ott van valaki velem, mintha csak az idejét ellopnám. Ezt az érzést nem tudnám megmagyarázni, de azt tudom , hogy ilyenkor jobb ( legalábbis nekem ) egyedül. Nem szoktam magam elemezgetni, de azt hiszem introvertált személyiség vagyok.
Megtörtént az 5 órán keresztül tartó várakozás. Volt vérvétel, vizsgálat és ultrahang. Nem találtak semmit. Nincs gyulladás, nincsenek fent az amilázok.
Mérhetetlenül boldog voltam. Olyan boldog, hogy szinte még a gyomorpanaszom is alább hagyott. Hogy mitől voltak az erős fájdalmak azt nem tudták megmondani, de ez nem is számított már a jó hír hallatán.
Sokat gondolkodtam az elmúlt napokban, hogy talán ha nem is teljesen, de részben én voltam az okozója annak, hogy ismét fájt ott lent. Talán annyit gondoltam rá, hogy ” mikor fog jönni az érzés?” , a sok “mi lesz ha…..?”, az internet böngészése, hogy talán a “Sphincter Oddi görcse” okozza a szorító kezdeti érzést, hogy észre sem vettem, hogy már be is vonzottam.
Nem tudom, hogy így volt e, de az biztos, hogy nem kellene annyit gondolkodnom rajta. De mégis… Az embert hajtja a kíváncsiság, a választ keresve a problémára, hogy megoldható legyen. Ez is egy számomra új életforma. Keresni valaminek az okát, hogy kezelhető legyen, ha ismét szembe találom magam vele.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: