9.) Ami még kimaradt…

     Az ember talán nem is gondolná, hogy másfél hét kórházi idő olyan nyomot hagy benne, ami valószínű egész életében elkíséri.

   Hogy ez a történet miként függ össze a hasnyálmirigy gyulladásommal arra nem tudnék válaszolni. Talán csak ezt is jól esett kiírni magamból, vagy csupán maga az élet megmutatta pár arcát, hogy a későbbiekben könnyebben emésszem meg a megváltoztathatatlant.

  Mióta megszülettem a hasnyálmirigy gyulladásom előtt két alkalommal voltam kórházba. Az első a születésem volt, amire nem is emlékszem. A második pedig kisfiam születése, ami a boldogság sokk hatására nem tűnt nyomasztó és rossz érzésnek. De azt soha nem gondoltam volna, hogy pár nap leforgása alatt a halálnak négy arcát ismerem meg. Arcokat, melyeket eddig még soha nem láttam, nem tapasztaltam és nem éltem át. Nem számít, hogy nem ismertem az „elmenőket” vagy, hogy nem voltak számomra senkik. De abban a pillanatban, hogy egymás szóltunk mind a négyen számomra lettek valakik.

Menjünk sorba:

1.-Egyedül elmenni:

  Abban a kórházban találkoztam a haldoklás fájdalmában, ahol először feküdtem. A nagyon szép, tiszta és szinte üres gasztroenterológiai osztályon. Nem is értettem bent fekvésem negyedik napján miért mellém hozták be azt az idős hölgyet, akit megrázó Ercp traumám után szobatársként kaptam. Már mikor visszamentem a vizsgálat után is szörnyű állapotban volt és látszott rajta, hogy mérhetetlenül szenved. Mikor még éjfélkor sem tudtam aludni a szörnyű nyögésektől úgy döntöttem, hogy a talán a fülhallgatómmal a fülembe könnyebb lesz elviselni ezt a dolgot. 1 óra körül, mikor már több mint hét orvos, ápoló volt jelen a hölgy ágyánál egy paravánt hoztak be és kettőnk közé rakták. Soha még hasonló és ilyen dologgal nem találkoztam életem során. Nagyon megrázó és felkavaró dolog volt. Azt éreztem, hogy nem vagyok elég erős egy ismeretlen ember haláltusáját végig hallgatni még akkor sem, ha ott egy paraván köztünk. A néni mellett nem volt hozzátartozó, nem volt senki, aki fogná a kezét. És akkor ott abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ez csak nekem fáj. Az orvosok, ápolók olyan természetességgel végezték a tenni valójukat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. (számukra biztos az is). Oxigént hoztak és hajnali kettőkor egy nővér megfogta a vállam, miközben lehunyt szemmel próbáltam aludni, de sehogy sem tudtam. Szólt, hogy átkísér egy másik kórterembe, ahol tudok pihenni. Bólintottam. Egy szó sem hagyta el a számat, hogy nem tudok pihenni. Nem én kértem a paravánt sem. De ők biztos tudtak valamit, amit én akkor még csak gyanítottam. Átkísért egy nyolc ágyas kórterembe, ahol teljesen egyedül voltam és nagyon féltem. Nem aludtam semmit. És reggel 6-kor mikor jött egy nővér, hogy menjek vissza a szobámba a néni már nem volt ott. Egyedül halt meg és én még a nevét sem tudtam.

  Akkor ott nagyon önző voltam és csak magamra gondoltam. Gyűlöltem az orvosokat, nővéreket, amiért Ercp-t csináltak, amiért egy haldokló nénit beraktak hozzám, holott számtalan üres szoba állt az osztályon, amiért nekem kellett kimennem a szobából, ahelyett, hogy a hölgyet átvitték volna egy másik kórterembe, és amiért hidegen, kimérten és csak úgy csendben hagyták elmenni.

  Úgy éreztem összetörtek. Hogy direkt csinálták ezt velem. Hogy azt akarták, hogy szenvedjek, hogy a lelkem sérüljön még jobban, és hogy ezáltal ne legyen erőm összeszedni magam és meggyógyulni, hogy hosszú-hosszú időt töltsek azon az osztályon lelki sérülten, betegen, meggyötörten.

  Másnap szombat volt és bár azt hittem örökre ott maradok az ügyeletes doktornő reménysugár mondata: „Miért volt szükség erre a gyomorszondára, ha úgy sem működik?” kizökkentett a rémálomból és eljöttem saját felelősségre.

2.- Akit nem tudunk elengedni

   Ahogy az előző bejegyzésekben ebben sem említeném a második kórházat, ahová kerültem. Maradjunk annyiban, hogy épp eleget írt a média a “tarthatatlan állapotáról”, amiről én addig, míg nem kerültem oda még halvány sejtésem sem volt.

   Hétfő reggeli betegfelvételem új reménysugarakat ébresztettem bennem, hogy talán itt pikk-pakk meggyógyulok és nem lesz olyan nyomasztó körülmény, mint a másik kórházban. Bár ez a kórház közel sem volt olyan szép és tiszta, mint a másik és a belgyógyászati osztálya sem kongott az ürességtől, de én mégis jobban éreztem már akkor magam, mint az elmúlt egy hétben. Az osztályvezető Főorvos Úr egy két ágyas kórterembe kísért, ahol csak egy idős néni feküdt. A doktor úr valószínű úgy gondolta én ott jobb és nyugodtabb körülmények között leszek, mint a több ágyas szobákba. Egy darabig én is ezt gondoltam, de aztán szörnyű dolgot kellett végig néznem.

  A néni akivel egy szobába kerültem nem beszélt. Még csak nem is nagyon mozgott. Amikor kicsit összeszedtem a gondolataimat rápillantottam. Eleinte fel sem fogtam mit látok. A szája hatalmas volt és csupa vér. Arca lila, beesett. Megpróbált beszélni, de sajnos nem értettem mit mond. Ekkor már egyedül voltam a szobába. Délután 15 óra körül lehetett és egyszer csak a néni elkezdett remegni. Rázkódott és furcsa hangokat adott ki. Nagyon megijedtem és ezerrel nyomtam a nővérhívót, hogy jöjjön valaki. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire beértek a nővérek a szobába. A néninek epilepsziás rohama volt. Soha még nem láttam hasonló dolgot. Hamarosan megérkezett a hölgy férje és a fia. Szörnyű volt hallani, ahogy a kezelő orvos ott előttem közli a családtagokkal, hogy sajnos a mama nagyon rossz állapotban van vérmérgezést kapott és valószínű hamarosan elmegy. A hölgy férje még maradt egy darabig, aztán elment. A fia pedig leült mellé egy székre és csak nézte-nézte az egykor magabiztos, folyton fodrászhoz járó, erős, határozott édesanyját.

  Hogy miként lettem abban a pár órában pszichológus, lelki támaszt nyújtó barát, önzetlen idegen már fogalmam sincs. De órákon át beszélgettünk az édesanyjáról, a családról, a betegségről és arról, hogy hogyan engedje el.

  „Hogyan engedje el?” És belőlem csak úgy zúdult a jobbnál jobb és bölcs tanács, mintha csak szakértője lennék a dolgoknak, de nem voltam az. A fiatalember pedig csak beszélt és helyeselvén gondolataimat az elengedésről úgy tűnt, mintha könnyebb volna neki.

  Fogalmam sincs, hogy az volt és magamat sem értettem, hogy adhatok olyan dolgokba tanácsot és bölcselkedhetek, amiben jártas sem vagyok. Hisz még egy kórházi traumát sem voltam képes feldolgozni nem pedig idegeneknek élet és halál tanáccsal szolgálni. Valami oknál fogva mégis megtettem és láttam a fiatalemberen, hogy jól esik neki, hogy valaki meghallgatja. Immár nem csak egy ismeretlen volt számomra. Nagyon sokat mesélt az édesanyjáról és pár óra leforgása alatt szinte mindent tudtam róla. A legszörnyűbb mégis az volt, hogy míg beszélgettünk az anyukájának többször is rohama volt és a legutolsó roham után, ahol a fia kiabálva könyörgött, hogy valaki jöjjön, mert meghal az édesanyja nem bírtam tovább. Kijöttem a szobából és leültem a folyosóra. Úgy éreztem magam, mint akiből minden életerőt kiszívtak. Éreztem, hogy ezt nem fogom bírni, ha éjszaka a néni ott mellettem kap egy rohamot és meghal. Soha nem vetemedtem volna arra, hogy megkérjem a dokimat, hogy engedjen át egy másik szobába, de most mégis megtettem. Szerencsére volt egy 6 ágyas kórterembe két üres ágy és én a kis csomagommal szépen átbattyogtam oda. Aztán kiültem a folyosóra és rájöttem, hogy senki még közel hasonló korú ember sincs az osztályon rajtam kívül és hogy szinte mindenki jóval-jóval idősebb. Ez nem túl sokat számított. A lényeg az volt, hogy ne ott legyek, ahol voltam.

3.-Aki talán érzi

  Bementem a hat ágyas kórterembe, ahol négy néni feküdt. Kettő jobb és kettő bal oldalt. Mind a két oldalt a középső ágy volt üres. Hogy én mégis miért a tragikusabb oldalt választottam, fogalmam sincs. Akkor szerintem már a negatív hozzáállásom miatt szinte vonzottam a bajt. Bal oldalt két néni feküdt és mivel láttam, hogy az egyik még olvas és ég a lámpája így gondoltam köztük jó helyem lesz. Megpróbáltam minél halkabban bebútorozni magam, mert hát elég késő volt a költözködéshez. Az olvasó néni nagyon aranyos volt. Váltottunk pár szót és elmondta, hogy ő már holnap megy is haza. Kicsit megnyugodtam, mert úgy éreztem jó szobában vagyok és látva, hogy mindenki alszik békésen úgy éreztem itt nem történhet semmi. Tévedtem….

  A mellettem lévő hölgy, aki nem olvasott nagyon rosszul érezte megát. Nagyon sokszor hívta a nővéreket és sokat mozgolódott az ágyon, bár állítólag nem lett volna szabad. A szobatársain is lehetett hallani a feszült cammogásokat, hogy miért nem alszik inkább a néni, ahelyett, hogy hívogatja egyfolytában a nővéreket és próbál felkelni. Talán senki nem gondol ilyenkor arra, hogy csak azért, mert nem akar egyedül lenni.  Ez a dolog körülbelül este 23:30-ig ment. Azt hiszem a néni elcsendesedésével én is megpróbáltam aludni, de olyan 1 óra körül hatalmas nagy puffanásra ébredtem. A néni, aki nem bírt pihenni addig-addig mocorgott az ágyon, hogy leesett. Mint a villám pattantam ki az ágyból és próbáltam segíteni neki, de 47 kilómmal az ő kb. 80kg-ján nem tudtam mozdítani. Azonnal nyomtam a nővér hívót, amit hallottam, hogy kicseng, de senki nem jött. Közbe a másik három néni is felébredt és tanácsokkal ellátva próbáltak segíteni, de azon kívül, hogy egy párnát tettem a feje alá nem jutottam előbbre. Kirohantam a szobából, hogy ha alszanak a nővérek, akkor az ajtót verve felkeltem őket, de az ajtó zárva volt és nem volt bent senki. Végig futottam a folyosón, hogy hátha valamelyik szobába vannak, de sehol nem voltak. Benéztem a férfi szobákba, ahol nyitva volt az ajtó, de mindenhol épp hogy magukat elbíró idős bácsik feküdtek és én úgy éreztem egyedül vagyok a világba és nem tudok segíteni. Arra gondoltam, hogy másik osztályon vannak egy emelettel feljebb, de láttam, hogy az osztály ajtó csak kívülről nyitható, és ha kimegyek rajta sehogy sem fogok tudni visszamenni, ha mégis tévednék. Hogy mitől féltem, amiért nem mertem kimenni az osztályról nem tudom. Visszagondolva talán attól, hogy kikapok, mert ilyet nem szabad csinálni? Vagy, hogy őrültnek néznek, ha ne adj isten ott bolyongok? De lehet csupán a kívülről nyitható ajtó rémített el, hogy biztos direkt zárva van. Sajnos nem tudom és később emiatt szégyelltem is magam. Úgy éreztem egy ilyen helyzetet sem tudok jól kezelni. Hogy pontosan mennyi idő telt el nem tudnám megmondani. Azt tudom, hogy még visszamentem a szobába megpróbáltam a néni fejét jobban a párnára húzni és takarót gyömöszölni alá, hogy ne fázzon fel a hideg csempén. Hamarosan megjelent egy nővérke és segítséget hívott és a nénit visszarakták az ágyába. Felemelték az ágy rácsot, hogy még véletlen se tudjon kiesni belőle. Hogy miért nem azt írom, hogy felsegítették annak az-az oka, hogy a néni nem is akart ott abban az ágyban feküdni. Talán volt egy elképzelése, amit szavakkal nem akart megosztani senkivel. Mindegy volt, hogy hol, de ne a kórházi ágyon hagyja itt a földi életet.

  Mivel Semmelweis-nap közeledett én megbeszéltem az orvosommal, hogy másnap haza megyek és csak az ünnepnap után megyek vissza. Reggel felkeltem és mindenkinek szépen bemutatkoztam, akivel éjszaka nem volt időm beszélgetni. A néni aki mellettem haza készült ő elhagyta a kórtermet. Kaptunk helyette egy másik mamát. Elindultam a két szemközti ágyban lévő idős hölgyeknek illően bemutatkozni, mert hát így tanultam anyukámtól. Nyújtottam a kezem az egyik nénikének, aki nem értette mit akarok, miközben az ablaknál lévő mama megszólalt: „Hagyd csak, süket, mint az ágyú.” Mire kimondta a nagyot halló néni megértette mit akarok. Kezet fogtunk, egymásra mosolyogtunk és azt hiszem ott létem alatt nem is szóltunk többet egymáshoz.

  Az ablaknál lévő néni nagyon idős volt. Pont olyan nagyi, akik a mesékben vannak. Sok ránccal az arcán, de mégis sugárzóan szép. A szemei nagyon bölcsen mosolyogtak, hisz már nagyon idős volt és sok-sok dédunokával rendelkezett. Nem sokat beszéltem vele aznap, mert indultam haza.

  A nénit, aki leesett az ágyról párszor még az nap megitattam. Szomjas volt és vizet kért tőlem. Úgy láttam, hogy sokkal jobban érzi magát, mint tegnap. Hamarosan jöttek érte és levitték egy izotóp vizsgálatra. Nagyjából összepakoltam, mikor csörgött a nénike telefonja a fiókjában. Először nem vettem fel, de aztán másodjára már gondoltuk jobb, ha szólunk a családnak, ha ők keresik, hogy hol van. Így legfittebb beteg lévén rám esett a választás, hogy felkeljek és felvegyem, mert biztos a családja az és aggódnak érte. A nővére volt. Elmondtam, hogy hol van és pár óra múlva már itt lesz és tudnak beszélni. Hálásan megköszönte és én akkor még csak nem is sejtettem, hogy a néni lemegy, és mindaz, amit a családjának mondtam pár óra leforgása alatt hazugsággá válik…

  Két nap múlva mikor visszamentem tudtam meg az ablaknál lévő hölgytől, hogy a szobatársunk, aki leesett az ágyról nem jön vissza többé hozzánk. Levitték, becsukta a szemét és elment örökre. Csak néztem magam elé és szinte fel sem bírtam fogni, hogy ennyi halál vesz körül. Teóriákat gyártottam magamba, hogy mi lehet ezeknek a dolgoknak az oka, mert szent meggyőződésem volt, hogy velem van baj.

 – Próbáltam magam nyugtatni, hogy ez biztos mindig így van és csak én vagyok ilyen gyenge jellem, aki képtelen feldolgozni, hogy az emberek idősek és meghalnak.

– Hogy, ez egy kórház, ez itt mindennapos.

– Hogy, talán olyan negatív lettem, hogy vonzom a rossz dolgokat.

– Hogy csak azért ilyen rossz, mert még nem éltem át ilyen dolgokat.

– Hogy, valami különleges dolgon estem át a betegség alatt és mellettem mindenki meghal.

  Szörnyen éreztem magam. Olyan volt, mintha a lelkem ezer meg ezer darabra szakadna szét. És én nem is én vagyok. Hogy az egészet csak álmodom. A családom olyan távolinak tűnt, mintha soha nem is léteztek volna. Aznap a doktor úr zökkentett vissza a valóságba, hogy hazaenged, mert bár magasak voltak az értékeim, de nem vészesen…

4.-Aki hiába várja:

  Az ablak mellett fekvő kedves nénivel nagyon sokat beszélgettem. Megtudtam róla, hogy már nagyon rég elment a férje. Azt is, hogy miként hagyta itt a földi világot. Beszélt a gyermekeiről, unokáiról, dédunokáiról és én csak csodálattal hallgattam az ágya mellett egy széken, mint egy tökéletesre megírt mesét.

  Hogy miként került szóba a halál gondolata már nem tudom, de abban a pár napba az idősek olyan természetességgel beszéltek róla, mintha a legjobb barátjuk lenne.

  Így volt ez az ablak mellett lévő hölggyel is. Elmesélte, hogy már nagyon várja. Olyan hosszú volt már az élete és olyan magányos a férje nélkül, hogy szeretne már elmenni. Mivel minden gyermeke boldogságban él és minden családtagjával minden rendben így ő már szeretne megpihenni, de sajnos még nem tud. Csak ültem az ágya szélén és csodáltam. Hogy ilyen szép, és ilyen ráncos, hogy bölcs és boldog, hogy olyan szépséggel beszél a halálról, ami nem rémít meg. Hogy megbízik bennem és a legmélyebb titkait is megosztja velem. Velem az idegennel.

  Nem tudtam, hogy látom e még valaha, hogy utolsó kívánsága a végtelenbe meghallgatásra lel e. Hogy csak úgy csendben lecsukódik e az ő szeme is, mint egykor szeretett párjának, hogy méltósággal, békésen és ne szenvedve távozzon. Csak ennyit szeretett volna és nem többet.

  Hamarosan indulnom kellett haza. Ő pedig az egyik fiát várta. Azt hiszem látta bennem a segítségnyújtás angyalát, mert olyanra kért, amire még soha senki. Arra, hogy hamarosan jön a fia és szeretne tiszta lenni, de nem akarja a nővéreket zavarni ezért megkért, hogy pelenkázzam át. Kicsit meglepődtem, mert életembe nem csináltam felnőttnek olyat, de gondoltam nem lehet nehezebb, mint a kisfiamat egykor. És sikerült… Nem iszonyodtam tőle. Számomra már nem csak egy „néni volt az ablak mellett” hanem szerető anya, gondoskodó nagymama, meséket regélő dédmama, aki ott létem alatt egy kicsit az enyém is volt.

   Másfél hetes kórházi időm alatt pelenkáztam, betegek lázát mértem (persze csak a szobánkba), itattam a rászorulókat, vigasztaltam a mellettem lévőt, aki később jött és daganatot állapítottak meg nála, voltam pár óráig pszichológus és lelki társ, idegen és barát, kíváncsi kérdező és ámulattal mesét hallgató kislány. És voltam csodálattal felnéző, példaképet tekintő egyszerű beteg.

  Csodálva azt a nővért, aki mindvégig olyan mérhetetlen kedvességgel, odaadással, szeretettel gondozta a betegeket, amilyennel még eddig nem találkoztam. Elmondta, hogy el sem tudna képzelni más hivatást magának és ő imádja az időseket és bár elfogadhatatlan körülmények között, lelki és fizikai kimerültség alatt is, de 110%-osan helyt áll. Pont úgy, hogy az a pár kedves mondat, vagy szó is elég ahhoz, hogy valaki hamarabb meggyógyuljon, mert érzi, hogy nincs egyedül. Csak pár napot töltöttem, abban a kórházban, ahol utóbb voltam, de az a nővér jelenléte, aki ilyen odaadással gondozta a betegeket kárpótolt minden átélt borzalomért.